„Hiszem, hogy a színház, amikor épp nem propagandára használják a politikusok (márpedig a történelem során sokszor használták), egy olyan tér, ahol különböző korú, másképpen gondolkodó, különbözőképpen szavazó, másként szerető, eltérő oktatásban részesülő stb. emberek találkoznak néhány órára egy teremben. És ezek a nagyon különböző emberek néhány órán át együtt ünneplik mindazt, ami az emberi szellemben csodálatos. Bármennyire is mást tanít nekünk a társadalom, az emberek nem különböznek annyira egymástól. Egy erdélyi anya ugyanúgy szenved a gyermeke boldogtalanságától, mint egy argentínai, nigériai vagy jemeni anya, és az első csók ugyanolyan egy török vagy egy thaiföldi tinédzser számára.”
Kész Orsolya: Gyakorlatilag színházban nevelkedtél. Mi a színházi ősélményed? Az első emlék, ami rögtön eszedbe jut?
Vladimir Anton: Nagyon tisztán emlékszem arra, hogy hogyan éltek akkoriban a színészek. És arra, ahogy a színfalak mögött álltak, mielőtt színpadra léptek. Emlékszem a sajátos örömükre. Később megértettem, hogy valójában a szabadságról volt szó. A színpadon az ember szabad lehetett. És van egy hanggal kapcsolatos erős emlékem. Egy olyan darabot adtak elő, amelyben a cselekmény nyáron játszódott. De tél volt, és az épületet nem fűtötték. És bár a színészeken a jelmezek nyáriak voltak, a nézők a teremben kalapot, kesztyűt viseltek. És a taps egészen másképp hangzott, mert az emberek kesztyűben tapsoltak. De a legtöbb kedves emlék a gyerekkoromból így vagy úgy a színházhoz és a színházi emberekhez kötődik.
K.O.: A szüleid mindketten színházi emberek, anyukád rendező és egyetemi tanár, apukád színész volt, ahogy a húgod is; mennyire és mikortól volt egyértelmű, hogy szakmaként fogsz a színházzal foglalkozni?
V.A.: A döntés, amit végül meghoztam a családomat is meglepte. A gimnáziumban lázadtam a minden oldalról érkező nyomás ellen, mintha mindenki határozottabb lett volna nálam a pályaválasztásban. Fizika szakra készültem, nem túl nagy lelkesedéssel. Aztán voltam néhány filmrendező szakos ️felvételi előkészítő kurzuson. Akkoriban sokat jártam moziba. Aztán egyszer csak a színházi rendezés felé fordultam. És nagyon hamar kiderült, hogy ezzel akarom tölteni az életemet.
K.O.: Egy több évtizedes városi legenda szerint létezik egy fejfa az udvarhelyi református temetőben, amelyen az áll, hogy „Itt is jobb, mint Csíkban” – előbb Udvarhelyen, majd Csíkban rendeztél, hogy kerül valaki Bukarestből Székelyföldre?
V.A.: A nagyapám székely volt. Abban a nagy szerencsében volt részem, hogy több apám is volt életemben. Székely László brassói volt, egy asztalos és egy szobrász fia, majd moszkvai diák, aztán Ljudmila (édesanyám) apja, majd karrierdiplomata, aztán újságíró és testépítő edző. Nekem is olyan volt, mintha az apám lett volna. Sokat tanultam tőle az emberekről, az állatokról és a világról. Nagyon szerettem őt, és nagyon hiányzik. Azt hiszem, részben azért vagyok itt, mert tudom, hogy ez boldoggá tenné őt. Nagyon szerette a székelyeket, a magyar kultúrát; azokon a történeteken nőttem fel, amelyek arról szóltak, hogy ki ő és honnan jött.
Illetve egy nagy köszönet illeti az egyetemi szaktársamat a rendezői osztályban, Zakariás Zalánt. Több száz előadást néztünk meg együtt Bukarestben, és több száz órát beszélgettünk róluk. Biztos vagyok benne, hogy egy időben abszolút minden előadást láttunk, ami a színházak repertoárján szerepelt. Néhány előadást több mint hússzor is. Ő lett az egyik legjobb barátom, és ő győzött meg, hogy eljöjjek először rendezni a Tomcsa Sándorba.
Az általad említett városi legendából pedig csak a székelyek egészen különleges humorát érzékelem. Imádom ezt a humort.
K.O.: Milyen nyelvi vagy kulturális találkozások, kihívások, át- és lefordíthatatlanságok merülnek fel egy ilyen környezetben, akár a színházi nyelv tekintetében, akár mindennapi helyzetekben?
V.A.: Gondolhatod, hogy van egy csomó nagyon vicces helyzet. Egyre többet értek magyarul, és azt veszem észre, hogy néha vannak olyan dolgok, amelyek lefordíthatatlanok. Fogalmam sincs, hogyan kell a „édesanya” szót románra fordítani. Vagy hogyan lehet magyarra fordítani azt, hogy „șmecher”. Néha közösen nevetünk a régi barátaimmal, amikor azon kapom magam, hogy néhány román szót enyhe akcentussal ejtek.
A próbák alatt persze sokkal könnyebb. A színházi embereknek van egy saját nyelvük, amelyen megértik egymást. Akárcsak a zenészek vagy a táncosok.
K.O.: Jelenleg a Csíki Játékszín művészeti vezetője vagy, miközben rendező és egyetemi tanár is, filmes, tévés és fesztiválszervezői tapasztalatokkal – mi a közös ezekben a szerepekben? Milyen nehézségekkel szembesülsz leginkább, amikor ezekkel zsonglőrködsz?
V.A.: Azt hiszem, ez a kérdés inkább a barátnőmnek szól. Szerintem rendkívül széleskörűen meg tudná válaszolni.
Próbálom megtanulni, hogyan gazdálkodjak az időmmel. Amikor épp nem vagyok Csíkban, sokat dolgozom a csíki színháznak – darabokat olvasok, kutatok, írok. Amikor Csíkban vagyok, sokszor párhuzamosan dolgozok a diákjaimmal az egyetemről, vagy az előadáson, amit épp rendezek. Mivel az emberek nem mindig látnak a helyszínen, nem tudhatják, hogy akkor is dolgozom, amikor éppen máshol vagyok. Emiatt úgy érzem, mintha csalódást okoznék, ilyenkor eluralkodik rajtam egyfajta magány. Néha tudom, hogyan kezeljem, néha nem. A családom hiánya néha nagyon nehéz.
De nagyon szenvedélyes vagyok abban, amit csinálok, és az élet a mozgásról szól, nem igaz?
K.O.: A bukaresti Bulandra színház rendezőasszisztenseként dolgoztál Liviu Ciulei, Alexandru Darie és Yury Kordonsky rendezéseiben, majd közreműködtél Francis Ford Coppola 2006-os, Youth Without Youth [ Az Ifjúság ifjúság nélkül ] című filmjének rendezésében, dolgoztál televízióban, több mint 400 epizódnyi tévésorozatot rendeztél. Ez a tévés tapasztalat hogyan határozza meg azt, ahogyan színházzal foglalkozol?
V.A.: A diploma megszerzése után azonnal a televízióban kezdtem dolgozni. 23 éves voltam, és egyik napról a másikra egy 50-60 fős filmes stábot kellett irányítanom. Szerettem csinálni, egyáltalán nem ijesztett meg, és nagyon sokat tanultam nagyon gyorsan. De a legnagyobb előnye az volt, hogy nagyon fiatalon sok-sok olyan fontos színésszel dolgoztam együtt, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna a munkám során. De 4 év után úgy éreztem, hogy az én helyem nem a televíziózásban van. Elfogytam ebben a tapasztalatban.
De az élmény, amiről beszélsz, a Bulandra Színházban egy nagyszerű lehetőség volt. Olyan leckéket tanultam ott meg, amelyek kiegészítették a tanulmányaimat, és ott ülhettem és nézhettem világklasszis művészeket a próbákon, olyan művészeket, akik fiatal alkotóként és emberként is formáltak engem. Nagyon gyakran gondolok rájuk.
K.O.: Veress Alberttel, a színház jelenlegi igazgatójával tulajdonképpen együtt vállaltátok a 2021/22-es évadtól a színház vezetését: ha öt szóban kellene összefoglalnod azt a víziót, ami mentén belevágtatok, melyek lennének ezek?
V.A.: Amikor Berci azt javasolta, hogy dolgozzunk egy csapatban, mutatott nekem egy egyszerű rajzot, amit ő készített. Egy híd volt. A híd két oldalán pedig különböző társadalmi kategóriák voltak, amelyek ezen a hídon találkozhattak. Ez a híd a színház. Akkor már tudtam, hogy ebben a szakmában, legalábbis egy ideig, Bercivel együtt van a helyem. Persze Berci nagyon ügyesen elhallgatta, hogy mennyi nehézséggel jár majd ez az út. De azt hiszem, én is pontosan ugyanezt tettem vele. Ugyanakkor ahhoz, hogy valamit felépítsünk, először egyszerűen el kell kezdenünk.
Tehát: találkozás, öröm, ember, szabadság, és rájöttem, hogy ötödik szónak nem tudok mást választani, csak a békét. A béke a legfontosabb dolog a világon. Mert béke nélkül semminek semmi értelme.
K.O.: A Csíki Játékszínnél ebben az évadban a III. Richárd, az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban a Száll a kakukk fészkére van repertoáron a te rendezésedben. Nagyon sok közös van bennük, kezdve a vizuális elemek használatától egészen a zene szerepéig, de ami számomra nézőként a legfontosabb volt, hogy mindkettő számít és épít a közönségre: a nézők közreműködése voltaképpen kötőanyagként szolgál a darab létrejöttéhez. Mindkét produkció fontosnak tartja nem csak a néző „használatát”, de felszabadítását, felruházását azzal a képességgel, hogy aktívan, alakító módon viszonyuljon a társadalmi és politikai környezetéhez és saját magához, például mellbevágó tud lenni a Richárdban a saját cinkosságomra való ráismerés, de a Száll a kakukkban a meccs-nézős jelenet, ami valamilyen módon a különbözőek közösségének egy szép forradalmi pillanatát és modelljét nyújtja. Miért tartod fontosnak, hogy megkerüld a színészt/karaktert és nézőt elválasztó határokat?
V.A.: Arra törekszem, hogy a közönséget minél jobban bevonjam az előadásba. Hogy a lehető legnagyobb mértékben vegyen részt a történetben. Az előadásaimban a színészekkel együtt igyekszünk minél gyakrabban beszélgetést kezdeményezni a közönséggel. A szereplő vallomást tesz a közönségnek, kérdez és tanácskozik velük. Nagyon keresem ezt a közösséget a színészek/karakterek és a nézők között. Ez az együttlét, itt és most az, ami a színházat jellemzi, és ami megkülönbözteti bármely más művészeti formától, vagy ha úgy tetszik, bármely más szórakozási forrástól: Netflix, közösségi média stb.
A néző bevonása a színházi élménybe, talán ez az, ami legjobban érdekel a színházban. Minél jobban bevonom őket, annál mélyebb kérdéseket vet fel az előadás, és annál mélyebbek az örömök és a mosolyok.
Természetesen színházat sokféleképpen lehet csinálni, de az egyik művészi keresés nem mond ellent a másik keresésének, és nem is helyettesíti azt.
K.O.: Talán minden eddiginél elemibb tapasztalatunk a társadalom etnikumokra, osztályokra való szakadása, a vélemények végletes polarizálódása, a konszenzusra való törekvés megszűnése stb. Működhet a színház olyan térként vagy eseményként, ami újratermeli ezt a konszenzust?
V.A.: Nem tudom, hogy igaz-e, amit a társadalom megosztottságáról mondasz. Valóban a vélemények polarizálódását néha én is különösen erősen érzem. De alapvetően nem tudom, hogy a Római Birodalom vagy az inkvizíció idején, vagy a nagy földrajzi felfedezések korában, vagy az elektromosság megjelenése után ez másképp volt-e. A történelem átvonul rajtunk, és ha tetszik, ha nem, mi is részesei vagyunk.
Hiszem, hogy a színház, amikor épp nem propagandára használják a politikusok (márpedig a történelem során sokszor használták), egy olyan tér, ahol különböző korú, másképpen gondolkodó, különbözőképpen szavazó, másként szerető, eltérő oktatásban részesülő stb. emberek találkoznak néhány órára egy teremben. És ezek a nagyon különböző emberek néhány órán át együtt ünneplik mindazt, ami az emberi szellemben csodálatos. Bármennyire is mást tanít nekünk a társadalom, az emberek nem különböznek annyira egymástól. Egy erdélyi anya ugyanúgy szenved a gyermeke boldogtalanságától, mint egy argentínai, nigériai vagy jemeni anya, és az első csók ugyanolyan egy török vagy egy thaiföldi tinédzser számára.
K.O.: Csíki Játékszínhez Kányádi Szilárd meghívására érkeztél, aki a III. Richárd rendezésére kért fel, azóta viszont már tudod, hogy te hogyan működsz ebben a közösségben, ismered a társulat tagjait és a közönséget is. Mindezeknek a figyelembevételével, szerinted milyen darab tudna itt a legjobban működni, mi az, amit szívesen rendeznél ezekkel az adottságokkal?
V.A.: Ez egy beugratós kérdés. De egy kicsit beleszaladok a csapdába. Nagyon szeretnék egy Voltaire-szöveget, egy Brechtet színpadra állítani. Sokat beszélgetünk Bercivel a darabokról is, és sok olyan kortárs és klasszikus szöveget küldök neki, amelyek szerintem megfelelnek a színészeknek, de a közönségnek is.
K.O.: Néhány héttel ezelőtt még a teremkihasználtságunk 30%-ával játszottunk, ezért nehezen lehet megkerülni a kérdést, hogy milyen átalakulásokat hozott a színházi világban a pandémia időszaka. Miképpen határozzák meg a megváltozott technokulturális feltételek, a finanszírozási rendszerek, vagy a befogadói magatartások, a figyelem ökonómiájának az átalakulása a színházcsinálást?
Azt hiszem, az egyetlen racionális emberi válasz az általad feltett kérdésre az, hogy: nem tudom. A színházak zártak be először és nyitnak ki utoljára (100%-os kapacitással). Nyilvánvaló, hogy vannak változások, és nem hazudhatunk magunknak, hogy előadások hiányában a közönség nem talált más forrásokat, hogy ezt az igényt kielégítse. Az első olyan évad után, amelyben teltház előtt játszhatunk majd, meglátjuk, mennyit változott. Addig is igyekszünk a lehető legnagyobb mértékben gazdagítani a repertoárt, olyan előadásokat ajánlani, amelyeket alternatív helyszíneken adunk elő.
K.O.: A színház már évszázadok óta használ mindenféle effekteket - a világosítástól a hangosításon át a külöböző projekciókig -, ezekre a járvány csak ráerősített: az online előadások után a színházi ipar különböző technológiákkal és médiumokkal kísérletezik, mesterséges 3 dimenziós világokkal, virtuális valósággal (VR), kiterjesztett valósággal (AR) vagy éppen kevert valósággal (MR). Mit gondolsz, ezek hogyan vihetik új irányba a színházcsinálást, és alakíthatják át az olyan jelenségeket, amelyeket hagyományosan a színházhoz kapcsolunk, és kapcsoltál te magad is, például az „itt és most”-élményt, együttes testi jelenlétet, eseményszerűséget, egyszeriséget stb. Játszunk egyet: milyen lesz a színház száz év múlva? Mi az, amit még vagy már színháznak fogunk nevezni?
Annyira örülök, hogy vége ennek az online színházi őrületnek. Számomra rendezőként nincs borzalmasabb, mint az online színház. Az online színház olyan, mint azok a fogyókúrás gépek a teleshoppingban. Egyáltalán nem használnak semmit, csak elhitetik az emberekkel, hogy segítenek valakinek. Teljes haszontalanság.
A színház több mint 2500 éve létezik. Ez idő alatt nem sokat változott. Természetesen az elektromosság megjelenése, a technológia robbanásszerű fejlődése és az internet sok változást hozott. Most jön a metaverse. És továbbiak is követni fogják. De a színház számtalan háborút, járványt és éhínséget élt túl, és lényegében nem változott. Úgy gondolom, hogy 100 év múlva is lesznek tehetséges és tehetségtelen színészek, enfant terrible rendezők, unalmas rendezők, és olyanok, akiknek valóban van mondanivalójuk. Ahogy most is. Gyakran vitatkozom Bercivel arról, hogy mi a szerepünk a társadalomban. A társadalomban minden intézménynek van funkciója. A színház az az (állami vagy magán) intézmény a társadalomban, amely az álommal foglalkozik, és az is marad. Ahogyan a bankok a pénzügyekkel, a kórházak az egészségüggyel, vagy a rendőrség a polgárok biztonságával foglalkozik, a mi feladatunk az álom. És az emberek addig fognak álmodni, amíg mi, mint emberi faj létezünk.
+ 1: Jégkorongozó akartál lenni, voltál már meccsen Csíkban?
V.A.: Többször is. Voltam már kollégákkal és egyedül is. Nagyon szeretem a közönséget. Ez az a hely, ahol érzem a város szívét és lüktetését.
Az interjút készítette és fordította: Kész Orsolya.