"Ez a szakma nemcsak esztétika, hanem kényelem, mozgás, biztonság, moshatóság, vasalhatóság. Ráadásul a zenés műfaj szerintem az egyik legnehezebb, jelmeztervezés szempontjából is! Itt van próza, tánc, ének, a jelmezek mindezeket egyszerre kell segítsék. A tervező szerepét kicsit a zeneszerzőéhez tudnám hasonlítani. Annak ellenére, hogy konkrétan nem a zeneszerző játszik a hegedűn vagy a vadászkürtön, mégis tudnia kell, hogy ezek a hangszerek hogyan működnek, mire képesek."
KO: A szüleid mindketten színházi emberek, úgyhogy nem kérdezem meg, hogy honnan a vonzalom a színház világa iránt, azt viszont igen, hogy mennyire volt magától értetődő, hogy díszlet- és jelmeztervezőként kapcsolódsz a szakmához?
HR: Egyáltalán nem volt egyértelmű, és azt kell, hogy mondjam, hogy a mai napig nem érzem annak. Most épp ezzel foglalkozok. Ezzel is. De nagyon sok minden más érdekel még. Tizedik környékén kezdtem el először azon gondolkozni, hogy mi legyen suli után...valamit ki kéne találjak az elkövetkezendő ötven évemre. Tizenkettedikben, amikor már mindenki tudta, hogy hova fog felvételizni, nekem fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy hova nem. De hogy mi legyen az az egy, azt nem tudtam eldönteni. Így történt, hogy kihagytam két évet érettségi és felvételi között, külföldön dolgoztam. Aztán utolsó pillanatban jelentkeztem Budapestre színire, de mivel hallottam, hogy mekkora túljelentkezés van mindig, elkezdtem keresgélni egy B terv után is. Rajzolni mindig szerettem, a divat is érdekelt, elkezdtem hát rajzórákra járni. Az egyik ok, amiért én ma rajzolok, az az akkori rajztanárnőm, Ocskay Ágnes. Nem csak megtanított, de megszerettette velem a rajzolást. Annyira, hogy meg volt a dátum, amikorra kellett volna menjek Budapestre felvételizni, és nem mentem el. Mert biztos voltam benne, hogy nekem ez az utam. Aztán azóta már rájöttem, hogy ez is az utam, és az én személyiségemnek nincs egy útja, de az tény, hogy nagyon élvezem majdnem minden részét a látványtervezésnek.
KO: Aki nem ismeri ezt a szakmát, csak azt látja, hogy van egy elképesztő látvány a színpadon, abból viszont nagyon keveset érzékel, hogy mennyi háttérmunka van mögötte. Én úgy látom, hogy ez az egyik legtöbb kreativitást és kompromisszumot igénylő része a színházcsinálásnak: mindenhez és mindenkihez alkalmazkodni kell a színházi épület és a színészek adottságaitól kezdve a költségvetésen át, a határozott rendezői koncepcióig és a többi. Te hogyan navigálsz ezekben a helyzetekben?
HR: Ezt jól látod. A látványtervezés egy érdekes ötvözése két gyökeresen ellentétes világnak. Egyrészt ott a kreatív-művészi-érzeteken alapuló világ, amit össze kell egyeztetni a gyakorlati-technikai-materiális résszel. Matek-infó osztályt végeztem. Ezt azért mondom, mert annak ellenére, hogy integrálni már rég elfelejtettem és a szumma jelét azóta egyszer se írtam le, mégis Szilágyi Jutka matektanárnőm a kemény, rendszeres és kitartó munkára nagyon is megtanított! Nyolc év kemény matek sokat formál az ember gondolkodásán, hozzáállásán, akár mindennapjain. Ez pedig az egyik legfőbb segítségem a teljes projekt kézbentartásában, lebonyolításában. Persze, a látványtervezés színek, formák, anyagok, érzetek. De ha ezek hátterében nincs egy jól átgondolt és megírt költségvetés, dobhatod ki az egész művészi koncepciódat! Én a listák embere vagyok! Imádom a listákat! Mindenről is listát készítek. Ez is nagyon segít abban, hogy a végeredmény a színpadon olyan legyen, mint hónapokkal azelőtt a fejemben.
KO: Textilek, mintafejlesztés, ruhák beszerzése, anyagminták gyűjtése, anyagbeszerzés elvégzése, a jelmezek kivitelezésének folyamatában való részvétel – csak néhány mozzanat a jelmezkészítés boszorkánykonyhájából. Mi mindenhez kell értenie egy jelmeztervezőnek?
HR: Hűha... hát én nem tudom megmondani, hogy mihez kell értenie egy jelmeztervezőnek, mert többféleképpen lehet csinálni, de elmondom, hogy én hogy s mit szoktam figyelembe venni. Ismét ennek a szakmának a kettősségét tudom megerősíteni. A jelmezek nemcsak szépek kell legyenek, de strapabírók is! Ez a szakma nemcsak esztétika, hanem kényelem, mozgás, biztonság, moshatóság, vasalhatóság. Ráadásul a zenés műfaj szerintem az egyik legnehezebb, jelmeztervezés szempontjából is! Itt van próza, tánc, ének, a jelmezek mindezeket egyszerre kell segítsék. A tervező szerepét kicsit a zeneszerzőéhez tudnám hasonlítani. Annak ellenére, hogy konkrétan nem a zeneszerző játszik a hegedűn vagy a vadászkürtön, mégis tudnia kell, hogy ezek a hangszerek hogyan működnek, mire képesek. Tervezőként is, nem neked kell megvarrni a ruhát, nem te kell elkészítsd a frizurákat (mondjuk volt már ilyen is, de nagyobb színházaknál ezekre külön-külön megvan a szakmabeli, aki sokkal jobban ért hozzá), de ezekhez mind értened kell egy picit. Annak ellenére, hogy a klarinétos jobban klarinétozik, kell a zeneszerző, hogy a klarinétosnak legyen mit játszania. És nemcsak neki, hanem a csellósnak, a zongoristának, de még a triangulumosnak is, amikhez neked, zeneszerzőként konyítanod kell. Szóval kell ismerni az anyagokat. Melyik hogyan viselkedik, mit lehet könnyen mosni, vasalni, melyiknek milyen az esése. Én nem tudok szabni, de jelmeztervezőként jó tudni, mi a különbség a rakás meg a ráncolás között. Kell ismerni a divattörténetet. Aztán ott van az egésznek a szubjektív része, amihez szintén érteni kell valamilyen szinten, csak mivel szorosan az ízléshez kapcsolódik – és ízlésről én nem szeretek beszélni –, ezért futólag említem a színeket, anyagminőségeket, ezeknek párosítását, egy képbe olvasztását. A jelmezek nemcsak külön-külön kell esztétikusak legyenek, hanem arra is kell gondolni, hogy egyszerre a színpadon összhangban legyenek. Többször megkaptam már például, hogy mik ezek a durva narancssárga gombok ezen a zöld mellényen, sehol nem köszön vissza a narancssárga a jelmezen magán. Aztán bejön a partner, akin egy narancssárga nadrág van és egy harmadik, akinek egy narancssárga sapkája, és az egész eggyé válik!
KO: Mi a módszered, hogyan dolgozol, mi az első lépés, amivel bekapcsolódsz egy alkotói folyamatba? Milyen szempontok mentén állsz neki egy új terv elkészítésének?
HR: Ez nagyon függ a rendezőtől. Van, akivel már rögtön az első pillanattól kezdve közösen gondolkozunk, egy nagy brainstorming az egész tervezés. És van olyan, amikor mindenki foglalkozik a maga dolgával, aztán főpróbahéten bekerül minden, és ott újra találkozunk! Persze ez nyersen fogalmazva, hisz az utóbbi esetekben is járok próbákra, figyelem, hogy merre fejlődnek a jelenetek stb. A legelső lépés mindig az, hogy elolvasom a szöveget. Az mindig gyakorol valamiféle hatást rám, erre pedig próbálok emlékezni a teljes tervezési folyamat alatt, mert én hiszek az első benyomásokban. Aztán jönnek a beszélgetések a rendezővel, mit akarunk csinálni, mit akarunk mondani, egyáltalán miért akarjuk ezt az egészet megvalósítani. Szeretek egyedül dolgozni, de néha szükségem van társakra, akiktől visszajelzéseket kapok, valamint ki tudnak szedni, ha kell egy-egy alkotói válságból. Arra a kérdésre pedig, hogy milyen szempontok mentén állok neki egy új tervezésnek, nem igazán tudok válaszolni, mert ha vannak is szempontjaim, nem tudatosak. Amikor tervezek, nagyon szabad vagyok. Ott érzetek, színek, intuíciók vannak. Természetesen ez a gazdasági igazgató által megadott keretek között, de ott aztán szárnyalok!
KO: A tervezéshez körülbelül mennyi időre van szükség? Hány ötletből, hány vázlatból lesz egy rajz?
HR: Ez változó, hogy mennyi időt vesz el a tervezés. Általánosan mondanék egy-másfél hónapot (próbakezdés előtt), de van, amikor már sokkal hamarabb. Édesapámmal például sokszor már fél évvel próbakezdés előtt elkezdünk beszélgetni. Semmi konkrétról, csak, hogy ő mit gondol, én mit, elkalandozunk, vissza, küldünk egy fotót, alszunk rá kettőt s aztán egy Kézdi-Kolozsvár úton összerakjuk a Gyerekünk előadást. Magához a tervrajzolásához azt vettem észre, hogy egyre kevesebb időre van szükségem. A rajzolás olyan, mint a futás. Ahhoz, hogy ne ess ki a formádból, heti többször kell fuss, és minél többet szaladsz, annál jobb az időd. Ugyanígy a rajzolással is, gyakorolni kell, én a mai napig krokizok, amikor van időm, másolom a nagyokat. Manapság már egyre ritkább, hogy ne tudjak rajzolni. Vannak persze ilyen napjaim is, de van egy jó értelemben vett rutin a kezemben, amit csak gyakorlással tudok fenntartani. És hogy hány ötletből, vázlatból születik meg egy rajz? Változó, de minden rajzot egy nagyon alapos dokumentálás, referenciafotók, inspirációsfotók keresése előz meg. Van, amikor egyből ráérzek és beleszeretek, ilyen volt például Beninek a Brünhilda jelmeze a Csodatortából, na, az például olyan volt, hogy leültem, elkezdtem rajzolni, egy fél órán belül befejeztem és tudtam, hogy ez lesz az. Mai napig az egyik kedvenc jelmezem. És van olyan, hogy napokig keresem és rajzolok és radírozok és dühöngök, hogy nem érzem. Például a szabadkai Három nővérben Irina utolsó jelmeze. Halogattam, nem éreztem, utolsó pillanatig nem voltam vele megelégedve. Aztán megláttam Dinán a színpadon és másik nagy kedvencem lett.
KO: Többször is dolgoztál már Csíki Játékszínnél díszlet- és jelmeztervezőként, de a Csárdáskirálynő tipikusan egy olyan darab, amivel kapcsolatban rengeteg elvárást támaszt a szakma és a közönség is. Ez teher vagy inspiráció?
HR: Nemtom... nem szeretem ezt a szót, hogy elvárás, mert van benne egy bizonyos korlát, zártság, konzervativizmus... Ilyenkor elkezdek kamaszodni, és még azért sem akarok olyat csinálni, amit elvárnak tőlem. Nem mondom azt, hogy nem érdekel, hogy mit mond majd a szakma vagy a közönség, mert érdekel, meg vannak bizonyos kritériumok, amiknek eleget kell tenni. A zene, a koreográfia, a szöveg, ezekkel mind együtt kell alkotni egy előadást! De az, hogy mit várnak el, az nem érdekel annyira. Mindenképp megpróbáltam frissen hozzáállni, és száz százalékosan komolyan dolgozni.
KO: A jelmezek és a díszlet már eleve létrehoznak egy világot, ami az első pillanatban hat a nézőkre; sok múlik ezen, hogy bevonódunk-e, elhisszük-e, ami a színpadon zajlik, paktumot kötünk-e az előadás idejére az alkotókkal. Egy ilyen darab esetében mennyi kutatómunka, háttértudás kell ennek a világnak az elképzeléséhez?
HR: Függetlenül a darabtól, a tervezést mindig egy nagyon alapos kutatás előzi meg részemről. Legyen az a kortárs és különc Gyerekünk, egy gyerekelőadás-mesemusical, mint A kék csodatorta vagy egy mindenki által ismert, már hungarikum számba menő Csárdáskirálynő. Szoktam nézegetni felvételeket, fotókat más előadásokból, de inkább azért, hogy ne legyen olyan, amilyet már csináltak. Egyszer Kozma mondta, hogy amikor feltette a nagy hasat, a bukósisakot és a spanyolgallért ott volt Nagy Döhe. Számomra ez a lehető legnagyobb dicséret, mert a jelmeztervezőnek ez a legfontosabb dolga. A színészt, és ezzel az előadást segíteni. Ez pedig csak úgy sikerül, ha az utolsó gombig ki van találva, hogy mit és miért választottam. Ebben van egy kis színháztörténet, egy kis pszichológia, szimbólumok, divat és anyagismeret, erős érzetek és az, hogy gyerekkoromban nagyon sokat voltam a Kolozsvári Színház öltözőjében és hallottam, meg láttam, hogy mit jelent a színésznek egy jó jelmez.
KO: Székely Csaba azt nyilatkozta, hogy a ti verziótok egy puritán, problémaközpontú, mai és helyi darab lesz, ehhez a jelmeztervek hogyan alkalmazkodnak?
HR: A jelmezek abszolút kortárs jelmezek. Szeretem a mostani divatot, hisz minden divatos, csak stílussal kell viselni. Csaba, Johanna és Aba egy nagyon mai Csárdáskirálynőn dolgoznak, ahhoz, hogy én az előadást segítsem a jelmezeknek is maiaknak kell lenniük. Az első tervemben Szilvia farmernadrágban volt. Ezt csak az rúgta fel, hogy az újratervezett raktáros világba már nem talált anyag, meg szín szempontjából. De továbbra is nadrágban van, és abban énekli a finálét. A látvány, akarjuk-nem akarjuk a tervezőnek az ízlésvilágát képviseli. Aki látta az eddigi munkáimat, megszokhatta már, hogy szeretem a színeket és előszeretettel használom ezeket! Most sincs ez másképp. Ami viszont másképp van, az az, hogy pénzhiány miatt és azért, hogy a második felvonáshoz minél gazdagabb világot tudjunk a varrodával közösen létrehozni, az első felvonást majdnem teljesen raktárból válogattam össze. Erre különösen büszke vagyok, mert úgy gondolom, hogy aki nem tudja, nem is gondolná, hogy minden talált dolog és közben semmivel se lett kevesebb.
KO: Mikor vagy elégedett egy munkával?
HR: Hmm... most beszélek a látványtervezésről, mert gondolom főleg erre a munkára vagy kíváncsi. Amikor összhangban van a színpadon minden. Amikor látom élőben, 3D-ben a színpadon és ugyanolyan jól néz ki, mint hónapokkal előtte a fejemben. Amikor a sok pici részlet összeáll, és egyben van! Amikor érzem a színészeken, hogy szeretik a jelmezüket, segíti őket és jól érzik magukat benne. Amikor bebizonyosodik, hogy megérte ennyire keményen dolgozni. Amikor a munkámat látva a nézőtérről egyféle katartikus élmény lesz úrrá rajtam.
KO: Mikor fejeződik be a jelmeztervező munkája?
HR: Végleg? Szerintem a bemutató után. Azaz akkor kéne... Én mondjuk szeretem kiadni a kezemből előtte 2-3 főpróbányival. Érdekes érzés mindig, hogy addig mindenki hozzám jön a kérdéseivel, problémáival. Hogy legyen a hajam? Tegyem be az inget? Gomboljam be a mellényt? Piros rúzs vagy bordó? És aztán estéről estére egyre kevesebb a kérdés, a megoldandó probléma. Mindig bemegyek, ott ülök, járkálok az öltözőkben, kimegyek, szóval ott vagyok, ha valakinek van valami kérdése, segítsek, de estéről estére már egyre kevesebbszer kellek, és ez egy szomorú, de ugyanakkor gyönyörű érzés. Én a munkámat elvégeztem, ez már nélkülem is működik! Soxart a továbbiakban!
Az interjút készítette: Kész Orsolya.