"Egyelőre azt érzem, hogy nagyon jó helyen vagyok a Csíki Játékszínnél, könnyedén be tudtam illeszkedni. Legyen ez az év tele kihívásokkal, kudarcokkal és sikerekkel. Fussak neki a falnak százszor is, ha ez szükséges ahhoz, hogy tanuljak és fejlődjek. Nagyon izgatott vagyok és legfőképp hálás, hogy lehetőségem van egy színháznál tovább tanulni a szakmát, és tapasztalni." - interjú Nagy Gellérttel, társulatunk új tagjával.
Mi volt az első színházi élményed?
Ha nem is a legelső, de gyerekkorom egyik meghatározó színházi élménye 2013-ban volt, amikor a Kolozsvári Magyar Operában megrendezésre került a Valahol Európában című musical, amiben én is játszottam. Boldog voltam, szerencsésnek éreztem magam, és természetesen akkor fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy én színész szeretnék lenni. Visszagondolva erre az emlékre, iszonyúan fontos volt, hiszen egy nagyon erős impulzust kaptam, és – bár az évek alatt néha háttérbe húzódott ez az érzés – végső soron az élet mégis erre az ösvényre sodort engem, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még nekem a színház.
Az érettségi után jelentkeztél a kolozsvári színművészeti egyetemre. Ez a pályaválasztás akkor teljesen magától értetődő volt?
Mint feljebb említettem, az évek alatt alább hagyott a kíváncsiságom és a szeretetem a színészet, a színház iránt, viszont az utolsó iskolás évemben játszottam egy musicalben. Valamivel érettebb voltam, mint 13 éves koromban, de a színpadon állás és létezés akkor újra előhozta a mélyből azt az elemi kíváncsiságot, amit nagyon kevésszer éreztem életem során. Mentem vele. Felvételin megkérdezték tőlem a felvételiztető tanárok, hogy van-e B opcióm, ha esetleg nem jutok be a színire. Hirtelen nem értettem a kérdést, de pár másodperc elteltével válaszoltam, hogy „nincs, nincs B opcióm”. „Helyes” – ezt válaszolták. Habár nem tudtam egyáltalán, hogy mire vállalkozom 17 évesen, de kicsit abszurdnak tűnt más opciók után keresgélni, ha én ezt szeretném csinálni.
Mi volt a legelementárisabb tapasztalatod az egyetemen? Olyan történetre, órai szituációra, szakmai vagy személyközi impulzusra gondolok, amiből a legtöbbet tanultál.
Erre nehéz válaszolnom, hiszen harmadév végén jöttem rá, hogy nekem valóban szükségem van a színházra, és ezzel akarok foglalkozni. Belegondolva, az odavezető út volt az, ami elementáris értékkel bírt. Az első két évem az egyetemen elég sok kudarcból állt, és sokszor megkérdőjeleztem, hogy jó helyen vagyok-e? Harmadéven pedig nagyon közel kerültem két csoporttársamhoz: Nagy Kopeczky Kristófhoz és Wagner Áronhoz. Egy olyan őszinte barátság jött létre köztünk, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. Bármikor, bárhol mindent meg tudtunk közösen beszélni, mind a személyes problémáinkat, mind a szakmai akadályokat, de soha nem kíméltük egymást. Nem köntörfalaztunk, csak a nyers igazságot tudattuk egymással, még akkor is, ha ez fájdalmas volt. Ettől a két szerethető, színes, alázatos és tiszteletreméltó embertől tanultam nagyon sokat. Minden helyzetben hajlandóak voltak seggbe rúgni, vagy épp kegyetlenül húzni előre magukkal, hogy ne adjam fel, és tartsak ki magam mellett. Soha nem fogom tudni meghálálni azt, amit tőlük kaptam, és remélem annak ellenére, hogy elváltak útjaink, még leszünk együtt színpadon.
Rajtuk kívül a szakmában ki(k)től tanultál, vannak mestereid?
Azt érzem, hogy a legtöbbet a három év alatt az osztályvezető tanáromtól, Bíró Józseftől kaptam. Azok a feladatok, amelyekkel az ő órájára kellett készülni, egyfajta alapként szolgáltak, és ezeket a mai napig, még ha nem is mindig tudatosan, de felhasználom, mindig ott motoszkálnak a fejemben. Első éven megtanultunk újra járni, beszélni, koordinációs feladatokkal és állatokkal foglalkoztunk, ahol mindenki egyénileg választott, aztán egy kitalált helyzetet abból az állatból játszott el. Foglalkoztunk Chaplin-jelenetekkel, ahol egy erős formát kellett megtölteni élettel. Shakespeare Hamlet című darabjából jeleneteket állítottunk színpadra, majd harmadéven Anton Pavlovics Csehov Három nővér című műve lett a vizsgaelőadásunk. Tiszteletet, figyelmet, alázatot tanított a partnereinkkel és egymás munkájával szemben. Tisztelni kell a kellékeket, a teret, az embereket körülöttünk és mindent, ami a színházat jelenti, mert értünk vannak és nem ellenünk. Megmutatta, hogy hogyan kell egy szöveghez nyúlni, miből kell kiindulni. Hálás vagyok, hogy a tanárom volt és örömömre szolgál, hogy mesteremnek nevezhetem. Tudom, hogy bármilyen problémába is ütközzek a jövőben, bármikor fordulhatok hozzá tanácsért és segítségért.
Melyik volt az eddigi legmeghatározóbb szereped?
Egyik legmeghatározóbb szerepem harmadéven a Producerek (r.: Bélai Marcel) című musicalből Leo Bloom volt. Mindig is szerettem énekelni, és egyetemen lehetőségem is volt a hangomat képezni. Egy olyan biztonságot és alapot nyújtott, amire elég hatékonyan tudtam a próbák során építeni. A próbafolyamat alatt olyan energiával és intenzitással kellett folyamatosan jelen lennem, amiről nem is tudtam, hogy ott van bennem, ez számomra is egy óriási meglepetés volt. A sok kudarc után úgy éreztem, hogy olyan sikerélményben van részem, amiben eddig még nem volt. Felvillanyozott és elhessegette az összes negatív jellegű (ön)kritikámat magammal és az alkotói énemmel szemben. Végre elkezdtem hinni magamban és abban, hogy jól döntöttem. Most már valóban azt érzem, hogy szükségem van a színházra. A „szükség” szót használom, mert számomra sokkal erősebb, mint a „színházzal akarok” foglalkozni. Ahogy ételre van szükségünk, amikor farkaséhesek vagyunk, ugyanúgy van szükségem nekem is a színházra. És nagyon boldog vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam, és újból életre kelt bennem ez a láng.
Mivel a legnehezebb megküzdenie egy kezdő színésznek? Hogy jut el odáig, hogy úgy érezze, a szó szoros értelmében szüksége van a színházra?
Az „én”-nel. Van bennem egy megfelelési kényszer. Meg akarok felelni a környezetemnek, meg akarom mutatni, hogy megérte engem leszerződtetni. De feltevődik a kérdés: ezekkel a gondolatokkal nem magam alatt vágom-e a fát? Nehéz továbblépni, fejlődni, tanulni, ha az ember kényszeresen saját magával van elfoglalva, mert abban a pillanatban minden eltűnik, a partner megszűnik létezni, és teljesen egyedül maradsz egy olyan helyen, ami nagyon hamar válik magányossá és unalmassá. Én vagyok saját magam gátja, én állítom fel magamnak az akadályokat, így csak is én vagyok képes lerombolni őket, majd tovább haladni.
Az előadásaid, próbáid előtt van-e megszokott rutinod, olyan gyakorlat, rituálé, amit minden színpadra lépés előtt követsz, ami segít túllépni ezeken?
Nincs egy konkrét dolog, amit minden előadás előtt megcsinálok felkészülés gyanánt. Még nem alakult ki, még nem tudom sokszor, hogy mihez kell nyúlni ahhoz, hogy megérkezzek az előadásra úgy fejben, mint testben. Elcsendesedni vágyom, figyelek magamra és az emberekre körülöttem. Ezek voltak azok a gyakorlatok, amelyeket így visszagondolva tudattalanul csináltam. Még eszméletlenül fiatal vagyok, alig jöttem ki az egyetemről. Ott nem tudnak mindent megtanítani és nem is lehet. Akkor tanulsz, és tudsz tanulni, ha gyakorlod ezt a szakmát, és te kell, hogy felfedezd, hogy mit hogyan kell csinálni, mi az, ami hasznos neked.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből jó színész legyen?
Na, ezt nem tudom. Egyáltalán mit jelent jónak lenni? Hogyan kell jó lenni? Ki határozza meg, hogy jók vagyunk és egyáltalán mi alapján? Ha lenne hozzá recept, akkor értékét veszítené nagyon sok dolog, mert tudnánk, hogy mikor melyik lépcsőfokon vagyunk, de ezt szerintem soha nem tudjuk pontosan. Engedjük meg magunknak, hogy néha ez az ismeretlen vigyen minket előre, bízzunk abban, hogy ha szeretjük, amit csinálunk, akkor úgyis oda kerülünk, ahol lennünk kell. Persze mindemellett ítélkezünk, és véleményt alkotunk másokról és saját magunkról, ami teljesen elkerülhetetlen, de nem hiszem, hogy valaha lesz arra recept, hogy hogyan kell jónak lenni. Nyilvánvalóan, mindig jólesik az egonknak, ha a színészi mivoltunkról visszajeleznek, de kell tudni a határt, hogy ne essünk át a ló túloldalára a sok dicsérettől vagy épp kritikától, és a végén mindent elhiggyünk mindenkinek.
Színészként milyen erősségeid vannak, mi az, amin még sokat kell dolgoznod?
Rég nem kellett ilyen nehéz kérdésekre válaszolnom. Egy hete, amióta elkezdtem az első hivatalos próbafolyamatomat a Csíki Játékszínnél, vagyok színész. Eddig színészhallgató, színis diák voltam (habár valahol még mindig az vagyok, mert mesterizek is mindeközben), most már hivatalosan is színész vagyok. Nem biztos, hogy tudom, vagy akarom tudatosítani az erősségeimet, mert csak most kezdtem, és sokuk talán csak hiú ábránd lenne. Még mindenen kell dolgoznom és amúgy is nagyon relatív ez az egész. Egyik nap sikerül valami, a következő nap már ugyanazt nem tudom megcsinálni. És miért? Nem tudom, erre keresem én is a választ. Teljes mértékben helyzettől függ, hogy mikor mi megy, de megpróbálok minél tudatosabb lenni a saját működésemmel kapcsolatban, és figyelni arra, hogy melyek azok a minták, amelyek minden egyes alkalommal előbukkannak, és segítenek a munkában vagy gátolják azt. Nem válaszoltam a kérdésre, de talán egy pár éven belül, már fogok tudni. Megtapasztalom, aztán majd elmondom.
Mitől félsz a legjobban, ami egy színházi előadás során történhet?
Attól, hogy egy partner vagy én lesérülünk, és nem tudjuk / tudja folytatni az előadást. A testi épség az, ami nem alkudható. Nincs, és nem is szabad lennie olyan dolognak, ahol az egészségünket kell feláldoznunk. Ott valami óriási félreértés lehet, ha ezt kérik valakitől. Ha például pofonról van szó két ember között, akkor azt ki kell gyakorolni, hogy hitelesnek tűnjön, de ne essen senkinek bántódása. Legalább a színház ne legyen az a hely, ahol az ember egy előadás minősége és létrejötte érdekében a testi épségét kell feláldozza. Ott már nem az előadásról van szó, hanem valami nagyon másról.
Utolsó előtti kérdés: van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál egyszer?
Van két szerep, amit a közeljövőben meg szeretnék csinálni, és az egyikre most mutatkozik is lehetőség. Mrozek Mulatság című darabjából N-t szeretném eljátszani, amit, ha minden igaz, akkor a hátralevő egyetemi éveim alatt lesz is lehetőségem megcsinálni. A másik Háy Jánostól Gézagyerek. Valamiért nagyon vonz az a szerep és meg akarom majd valamikor formálni. De remélem, hogy minden egyes alkalommal, amikor új előadásban játszom, beleszeretek majd abba a karakterbe, emberbe, akit éppen el kell játsszak, hisz másképpen nem is éri meg talán színpadra állni, vagy egyáltalán nekifogni.
A 2021/22-es színházi évadban csatlakoztál a Csíki Játékszín társulatához, Csíkszeredába költöztél, közben folytatod az egyetemi tanulmányaidat Kolozsváron, sűrű év. Mit vársz tőle?
Lehetetlen két helyen lenni ugyanabban az időben, vagy még nem tudunk arról, hogy lehetséges lenne. A színház a prioritás, és pont. Az egyetemet elvégzem, mert van lehetőségem egy térben dolgozni Kristóffal és Áronnal a Mulatságon. Egyelőre azt érzem, hogy nagyon jó helyen vagyok a Csíki Játékszínnél, könnyedén be tudtam illeszkedni. Legyen ez az év tele kihívásokkal, kudarcokkal és sikerekkel. Fussak neki a falnak százszor is, ha ez szükséges ahhoz, hogy tanuljak és fejlődjek. Nagyon izgatott vagyok és legfőképp hálás, hogy lehetőségem van egy színháznál tovább tanulni a szakmát, és tapasztalni.